The album is based on the concept of the Exhibition Quarantine by László Gálos.
"We have dreamed an exhibition that will be same as our actual situation: although we are exist, yet as if we weren't.
The virtuality is fine, but it is not enough. Nothing other can replaces the physical reality. Neither the communities, where special important the real relationships in it's existence and cohesion.
Because this reality does not exist now, we create an Exhibition Quarantine by the creative community of FotoFalu as a memento of this situation.
We build an exhibition at the ArtBázis to remind: you cannot experience online the physical connections each other and existing artefacts.
We perceive the emptiness that lies in the depths of virtual replacements of relationships by digital mediation."

The exhibition was held in the ArtBase from April 26th, 2020. to May 23rd, 2020 - during the period of outbound restrictions due to the coronavirus. www.facebook.com/watch/687487684647856/258374335342020/

EXHIBITION QUARANTINE
Corona virus and the resulting world of quarantine is changing nearly everything: our social
connections, our use of space, our relationships with each other and with our objects, and
communication itself. Naturally, in addition to the already salient costs a curfew imposes on us, the
artistic world does and will experience some benefits. For instance, we can see a palpable rise in
the dissemination of culture online, the opening up and expansion of databases and repositories of
knowledge, and the spread of interactive artistic creation.
But even with all this going on, we must not lose the value of physical presence of art and the
resulting possibility of a metaphysical connection between creators and the audience during an
exhibition, which is impossible for virtual culture to recreate. On the one hand, one must
emphasise the importance of the existence of both artistic creations as physical objects, and the
exhibition that is assembled from these objects as units of expression.
On the other hand, we must not get stuck in a routine and shut out the opportunities prompted by
change. Virtual exhibitions are not inferior to those that exist in physical space, yet they are
completely different. Of course, the two have existed side by side for a long time, complementing
one another. Virtual museum tours have become quite ubiquitous.
However, it could provide a new perspective if traditional temporary exhibitions, which are
otherwise not open to the public, and which are still optimised for physical viewing were to be
streamed online as a matter of course. This would create an ephemeral memento of the present
moment and a forward-looking symbol of vanity, which would be a kind of obligation for the
cultural community to provide under such unusual circumstances.
I think it would be an interesting and significant symbolic act during this outbreak for us/you artists
to create an exhibition or exhibitions that, although exist physically, cannot be visited. Naturally,
many exhibitions have already been transformed or will be likewise transformed when an even
stricter curfew comes into effect. However, this alternative setup could only be deemed a true act
of good will if exhibitions were planned as such in the first place.
Just as one example a possible setup, a camera could be placed in an interior which the public have
no other means of accessing, and a video could be streamed either 24/7 or during regular opening
hours. The live stream could occasionally switch to a diaporama (slide show) featuring the digital
replica of the exhibited pictures. The service could be provided, for instance, during or even
outside of opening hours; or possibly randomly, such as guided tours are conducted. The
experience could even be put together in an interactive fashion with the viewers selecting the
images and interiors for themselves.
In addition, or even alternatively, the whole experience could be as diverse as artistic appreciation
itself, tailored to the individual and the occasion, reflecting the time of day, lighting and the
number of visitors present. This could be conveyed through gestures that have usually no role in
virtual space. Perhaps a cleaning robot could be placed in the exhibition venue every morning,
which would pass through the room or rooms. A device, such GoPro or something similar could be
attached to the machine, which would stream the view live as the robot is moving about.
Or any other ideas that come to mind after reading this...

László Gálos 4th April 2020 Salgótarján

LÁSZLÓ GÁLOS
collodionist

I was first exposed to wet plate collodion photography in 2015. This technique captivated me. The
richly dark, depressive monochrome world of collodion photography is exactly the filter that
differentiates the tawdry, flashy facade of our world from the silent layers of depths. The
melancholy of collodion helps me express what I think about the world.
Also, the complexity, instability and the slow and complicated mechanism of the collodion process
requires considerable self-discipline and absorption: when I set out to create an ambrotype, I have to
spend weeks, sometimes months working on a single image; to complete a series takes months or
even years.
In the last five years, I was participited in more than 50 group exhibitions in Hungary, and 9
international group exhibitions in Belarus, Italy, Lithuania, Spain and in the USA.
I also made 5 solo exhibitions. They was showed in 5 hungarian cities and in the Netherlands.
I am a member of InstArt Group and resident of L1 Independent Artists Association of Public
Utility.
I am working as a full-time autopsy technician in the County Hospital of Nógrád County, Saldótarján, Hungary.


TÁRLATKARANTÉN
A koronavírus, illetve a miatta létrejövő karanténvilág szinte mindent megváltoztat. A szociális
kapcsolatainkat, a térhasználatunkat, viszonyunkat egymáshoz, a (mű)tárgyainkhoz, a
kommunikációhoz. Nyilván vannak, lesznek ennek előnyei is a művészeti életben, a máris
szembetűnő hátrányok mellett. Például az online kultúraközvetítés jól érzékelhető térnyerése, az
adatbázisok és tudástárak megnyílása és bővülése, az interaktív alkotások terjedése, stb.
De ezzel együtt sem szabad hagyni, hogy elvesszenek azok az értékek, melyek a műalkotások
fizikai megjelenésével, és az ez által az alkotók és befogadók közt létrejövő metafizikai kapcsolódás
lehetőségével egy-egy kiállítás alkalmával olyan módon jönnek létre, ahogyan a virtuális
kultúraközvetítés során sosem. Egyrészt hangsúlyozni kell a műalkotások, mint tárgyak, és a belőlük
létrehozott tárlatok, mint kifejezési egységek valós létezésének fontosságát.
Másrészt viszont nem szabad bezárkózni a megszokásokba, és elzárkózni a változások nyújtotta
lehetőségektől. A virtuális tárlatok nem alacsonyabb rendűek, de teljesen mások, mint a fizikai
térben létezők. Persze, régóta léteznek egymás mellett, illetve egymást kiegészítve, most pedig
különösen elterjedtek a virtuális múzeumtúrák.
De új perspektívát jelentene, ha soha meg nem nyíló, de a fizikailag megjelenő nézőkre
optimalizált, klasszikus időszaki tárlatok eleve live streamként jelennének meg a világhálón. Ez
egyszerre lenne efemer mementó a mai helyzetről és olyasfajta előremutató vanitas-szimbólum,
amilyet rendkívüli helyzetekben szinte kötelessége létrehozni a kulturális közösségeknek.
Úgy hiszem, érdekes és jelentőségteljes gesztus lenne, ha a járvány alatt olyan kiállítást ,
kiállításokat csinálnánk, csinálnátok, amik fizikailag léteznek ugyan, de nem látogathatók. Persze,
sok kiállítás magától ilyenné alakult, illete alakul, ha lesz kijárási tilalom, de igazi gesztusértéke
akkor lenne, ha eleve így lenne kitalálva a dolog.
A lényeg a gesztus! Megcsinálni egy kiállítást, ami sosem nyit meg! És ezt a gesztust
dokumentálni.
Mondjuk egy letett kamera képét közvetítve az enteriőrről, amit nem ismerhetnek meg máshogy
a nézők. Akár 0-24-ben, akár a szokványos nyitvatartási időkhöz igazítva.
Amit lehetne időnként a kiállított képek reprodukcióinak diaporámájával (slideshow-jával)
váltogatni. Rendszeres időközönként – mondjuk enteriőr a nyitvatartási időben, slideshow azon
kívül -, vagy akciószerűen, mint a tárlatvezetések. De akár interaktív módon is: a néző is
váltogathatja magának a képeket, enteriőröket.
Vagy/és lehetne éppoly változatos az egész, mint ahogy nézőnként és időszakonként változik
egy-egy kiállítás befogadási metódusa a napszak, fények, látogatók száma által
Ezt lehetne érzékeltetni olyan gesztusokkal, amiknek a virtuális térben nincs szerepük. Az
enteriőrbe időnként, mondjuk reggelente beléphetne egy takarítórobot, ami végigmegy a termen,
termeken. Erre a gépre is lehetne rögzíteni egy GoPro-t, vagy hasonló eszközt, ami mozgásban
streamelné a látványt.
Vagy bármi, ami eszetekbe jut erről...

Salgótarján, 2020. április 4. Gálos László

Gálos László
kollodista

2015-ben találkoztam a nedves kollódiumos fotográfiával. Amint megláttam Varga Tamás képeit,
azonnal tudtam, hogy ilyen képeket kell készítenem.
Nem a téma, a stílus vagy a kompozíció, hanem maga a technika fogott meg. A kollódium
mélysötét, depresszív, monokróm világa pont az a szűrő, ami szétválasztja világunk csiricsáré,
vásári felszínét a hallgatag mélységektől. A kollódium melankóliája segít képileg kifejezni mindazt,
amit gondolok a világról.
Összetettsége, instabilitása és lassú, bonyolult mechanizmusa pedig önfegyelemre és elmélyülésre
kényszerít: ha ambrotípiát akarok létrehozni, kénytelen vagyok napokat, sokszor hónapokat is
rászánni egy-egy képre, és hónapokat, illetve éveket egy-egy sorozatra.
Elsősorban a szubjektum és az objektív valóság viszony, azok egymásra gyakorolt hatása
foglalkoztat.
Az elmúlt öt évben több, mint ötven hazai, és összesen kilenc nemzetközi csoportos kiállításon
szerepeltem Belarussziában, Litvániában, Olaszországban, Spanyolországban és az USA-ban.
Öt egyéni kiállításomat hat magyar városban és Hollandiában mutattam be.
Az InstArt Csoport tagja és az L1 Független Művészek Közhasznú Egyesület rezidense vagyok.